Életige 2022 február
„Aki hozzám jön, nem utasítom el.”
(Jn 6,37)
Ez a kijelentés Jézus
és a néptömeg párbeszéde során hangzik el. Miután oly bőségesen
megszaporította a kenyeret, felkeresik őt és még egy jelet kérnek
tőle ahhoz, hogy higgyenek benne.
Jézus
kinyilatkoztatja, hogy ő maga Isten szeretetének a jele, sőt hogy ő
a Fiú, akit azért küldött az Atya, hogy minden teremtményt
befogadjon és visszavezessen a házába, különösen az ő képére és
hasonlatosságára teremtett embereket. Ugyanis az Atya volt a
kezdeményező, ő ültette el mindenki szívében a vonzódást Jézus
iránt, a vágyat egy teljességben megélt élet iránt, azaz hogy
közösségben éljünk Istennel és a felebarátokkal. vö. Jn 6,44
Jézus tehát nem fog
visszautasítani senkit sem, bármilyen messze érezné is magát
Istentől, mert az Atya akarata az, hogy senkit ne veszítsen el.
„Aki hozzám jön, nem utasítom
el.”
Ez valóban örömhír!
Isten mindenkit végtelenül szeret, az ő gyengédsége és irgalma
minden férfira és nőre kiterjed. Ő türelmes és irgalmas Atya, aki
bevár mindenkit, aki elindult a belső hangra hallgatva.
Mi néha gyanakodva
kérdezzük: Miért is kellene Jézusnak befogadnia engem? Mit akar
tőlem? Jézus pedig valójában csak azt kéri, hogy magához ölelhessen
bennünket, megszabadítva a szívünket mindattól, ami aggaszt, hogy
bizalommal fogadjuk az ő ingyenes szeretetét.
Ez a meghívás aztán
felelősséggel is jár, mert ha Jézus részéről ilyen gyengéd
szeretetet tapasztalunk, akkor az arra indít, hogy mi is befogadjuk
őt a felebarátainkban, bárki legyen is az: férfi vagy nő, idős vagy
fiatal, egészséges vagy beteg, hazánkbeli vagy idegen. Nem utasítunk
el senkit. vö. Mt 25,31-45
„Aki hozzám jön, nem utasítom
el.”
Québecben (Kanada)
egy igét élő keresztény csoport sok családot befogadott, akik a
világ különböző részeiről érkeztek: Franciaországból, Egyiptomból,
Szíriából, Libanonból, Kongóból. Mindannyiukat befogadták,
segítették a beilleszkedésben is. Így rengeteg kérdésükre kellett
válaszolniuk, rengeteg űrlapot kitölteni, különféle kérvényeket a
menekült státusz, a letelepedés, aztán a gyerekeik iskoláztatása
miatt, elkísérni őket, hogy eligazodjanak a lakóhelyükön. És fontos
volt, hogy francia tanfolyamot és munkát is találjanak nekik.
Az egyik szíriai
család, akik Kanadába menekültek a háború elől, összetalálkozott egy
másik, épp most érkezett szíriai családdal, akik még nagyon
tájékozatlanok voltak. A közösségi hálón keresztül működésbe hozták
a szolidaritási hálót, és sok barátjuk összeadta a szükséges
holmikat: ágyakat, kanapékat, asztalt, székeket, evőeszközt,
berendezési tárgyakat, könyveket, játékokat a gyerekeknek, amit más
gyerekek ajándékoztak oda. Így több is összejött a szükségesnél, és
ők is adni tudtak a lépcsőházukban lakó szegényebb családnak. Nagyon
találó volt a helyzetükre az akkori életige: „Szeresd felebarátodat,
mint saját magadat!”
„Aki hozzám jön, nem utasítom
el.”
Igen, úgy válthatjuk
életre Istennek ezt az igéjét, ha tanúságot teszünk minden
felebarátunk előtt Isten szeretetének gyengédségéről egyénileg és
közösségileg is.
Chiara Lubich
irgalmas szeretetről szóló elmélkedése is segít ebben. Azt írja,
hogy „a szeretet kitágítja szívünket és kitárja karunkat a
nyomorúságban élők, a koldusok, a meggyötörtek és a megtért bűnösök
felé.
Ez a szeretet képes
befogadni a tévelygőt, legyen az barát, testvér vagy ismeretlen, és
végtelen sokszor megbocsájt neki. […] Ez a szeretet nem méricskél és
nem is méretik meg.
Nagylelkűbb,
egyetemesebb, konkrétabb annál, mint amit a lélek korábban
birtokolt. Az ilyen ember szívében ugyanis Jézuséhoz hasonló
érzelmek születnek meg, s azt veszi észre, hogy amikor találkozik
valakivel, ezek az isteni szavak tolulnak ajkára: »Szánom a népet.«
(vö. Mt 15,32) […]
Az irgalom a
szeretet végső megnyilvánulása, beteljesedése. A szeretet pedig
túlmutat a fájdalmon, mert a fájdalom csak a földi élet jellemzője,
a szeretet viszont megmarad a másik életben is. Isten többre becsüli
az irgalmasságot az áldozatnál.”
Letizia Magri
|