Életige 2023 szeptember
„Áldalak téged mindennap, és dicsérem nevedet
örökkön-örökké.”(Zsolt 145[144],2)
Az ige, amely ebben a
hónapban a figyelmünk középpontjába kerül, hogy segítsen az
utunkon, tulajdonképpen egy ima. A 145. zsoltár egyik részlete. A
zsoltárversek Izrael népének egyéni és közösségi vallásos
élményeit tükrözik történelmének és életének viszontagságai
közepette. A versben megfogalmazott imádság panasz, könyörgés,
hálaadás és dicsőítés formájában száll fel az Úrhoz. Elmondja
mindazokat az érzéseket és viselkedéseket, amelyekkel az ember
kifejezi kapcsolatát az élő Istennel.
A 145. zsoltár
alaptémája Isten királysága. A zsoltáros személyes tapasztalatából
kiindulva magasztalja Isten nagyságát: „Nagy az Úr és dicséretre
méltó” (3), dicséri jóságát és egyetemes szeretetét: „Az Úr jóságos
mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott” (9), és
elismeri hűségét: „Az Úr hűséges minden szavában, és jóságos minden
művében” (13b), és egy minden élőlényt átfogó kozmikus énekkel
fejezi be: „Szám hirdeti az Úr dicséretét. Minden test áldja szent
nevét mindörökkön örökké!” (21)
„Áldalak téged mindennap, és
dicsérem nevedet örökkön-örökké.”
A modern ember mégis
sokszor elveszettnek érzi magát, az a benyomása, hogy magára maradt.
Attól fél, hogy a napjait a véletlen irányítja, csak céltalan és
értelmetlen bolyongás az egész.
Ez a zsoltár viszont
megnyugtató, reményteljes üzenetet hordoz: „Isten az ég és a föld
teremtője, hűségesen őrzi a népével kötött szövetséget, igazságot
szolgáltat az elnyomottaknak, kenyeret ad és támogatja az éhezőket,
megszabadítja a foglyokat. Megnyitja a vakok szemét, felemeli az
elesetteket, szereti az igazakat, megóvja az idegeneket és támogatja
az árvákat és az özvegyeket.”
„Áldalak téged mindennap, és
dicsérem nevedet örökkön-örökké.”
Ez az életige mindenekelőtt arra hív, hogy ápoljuk a személyes
kapcsolatunkat Istennel. Fogadjuk be fenntartás nélkül szeretetét és
irgalmát, és figyeljünk oda a misztériumra, hallgassunk a hangjára.
Ebben áll minden ima lényege. Ezt a szeretetet azonban nem lehet
elválasztani a testvér iránti szeretettől. Ezért minden alkalommal,
amikor utánozzuk az Atyaistent a testvérek iránti konkrét
szeretettel, különösen is az utolsók, a kivetettek, a magányosok
iránt, akkor az ő jelenléte kézzelfoghatóvá válik a hétköznapi
életünkben. Chiara Lubich, amikor egyszer meghívták egy buddhista
összejövetelre, hogy tanúságot tegyen keresztény tapasztalatáról,
így foglalta azt össze: „… a tapasztalatom lényege ebben áll: minél
inkább szeretjük az embert, annál inkább megtaláljuk Istent. Minél
inkább megtaláljuk Istent, annál inkább szeretjük az embert.”
„Áldalak téged mindennap, és
dicsérem nevedet örökkön-örökké.”
Van egy másik útja
is, hogy megtaláljuk őt. Az utóbbi évtizedekben az emberek egyre
inkább tudatában vannak az ökológiai problémának. A változások
előmozdítói főként a fiatalok. Szerényebb életmódot javasolnak, a
fejlődési modellek újragondolását, kérik, hogy bolygónkon minden
ember egyenlő jogon férhessen hozzá a vízhez, az ételhez és a tiszta
levegőhöz, és alternatív energiaforrásokat keresnek. Így az ember
helyrehozhatja a kapcsolatát a természettel, és egyben dicsőítheti
Istent, mert megtapasztalhatja az ő gyengéd gondoskodását a
teremtett világ iránt.
Venant M.
tapasztalata, hogy már gyerekkorában Burundiban, a szülőhazájában
hajnalban mindig a madarak énekére ébredt, majd az őserdőn át, több
tíz kilométert kellett megtennie, hogy eljusson az iskolába. Nagyon
közel érezte magához a fákat, az állatokat, a patakokat, a dombokat
és ugyanígy a társait. Közel érezte magához a természetet, sőt
egynek érezte magát a környezettel, ahol a teremtmények a Teremtővel
harmóniában élnek. Ennek tudata dicsőítéssé alakult benne, és nem
csak egy pillanatra, hanem az egész napon át.
De megkérdezhetnénk,
hogy a mi városunkban mi a helyzet? „Modern városaink emberi kéz
építette betonrengetegjében a nagy zaj közepette ritkán látjuk, hogy
megőrizték volna valahol is a természetet. Mégis elég a kék égre
tekinteni a felhőkarcolók között, elég egy sugara a napnak, amely
még a börtön falai közé is behatol, elég egy szál virág, egy rét,
egy gyermek arca, hogy Istenre gondoljunk.”
Augusto Parody Reyes
|